KRIZSÁNNÉ KISS GYÖRGYI ROVATA



"Mindenki el foglalt.
Senki nem ér rá a saját jövőjével törődni!"

Keresem a lehetőségeimet. Nappal, de leginkább éjjel, mert akkor érek rá!
Amit nappal kitalálok, éjjel formába öntöm.
Csak türelmetlen vagyok! De a türelmet is tanulni kell!!

Hátamat nekivetem a huszonnegyedik órának, de csak a másnapba esem át.


Itt az új év.
még a tavalyit sem zártam le.
Elvarratlan szálak mindenütt.

Meg-megállok.
s nézek...
befelé...

lásd mit én.
Ikrek

Ikrek vagyok
Janus arcú
Fekete és fehér.
 
Sas röpte az égen.
Vállam nekifeszül a szélnek.
Szívem dobbanásra lüktet.
Ujjaim közt hangol a szél.

Én vagyok a földön surranó árny is.
Sas karmának rabja...

Sivatagi homokszem sarki jégben.
Belül még Nap tüze éget, bőrömre már dermed a fagy.

Egyetlen szem kőtengerben
Gömbölyűre homok csiszolt, víz görgetett.
Ösvény kavicságyán csak álmodom a nyarat...

Borostyánkönny kőbe zárva.
Fordíts a Nap felé,
s látod...
ha akarod,
milyen a csendes léptű éj,
a csillagok szikrája.
Az erdő lehellete.
Látod a sikoltó orkánt jeges ujjaival.
A fagyott rügyek szunnyadó álmát.

Tűzoszlop vagyok, s annak hamva.
A cseppkövek türelme.

Rab madár szárnya, mely minduntalan belekap a levegőbe.
Hátha...
Szeme a távolba réved
Erdő, mező, völgy és rét...
Párafelhő...
könnyes ég...

Ott kell lenni
menni
menni




Szemed szemembe néz...
S látod csordulatlan könnyeim.


Szavakká formált gondolat
Verseimmel gyógyítom magam...

Dobbanó szívtől fuldokló szavak
Látni vágyom minduntalan
Most itt vagyok...
Szívem csendes
Álma homályba hullt.
Merengve keresem a múltat.

2008.01.12.

Nem akarok birtokolni

homok mosta kavicsot
lágyan lengő szellőt
elsuhanó madár árnyát,
tavaszváró cinke dalát

Csodálom a fénylő eget,
futó felhőt
kéklő hegyet
fák közt bújó patakot
pókhálón a harmatot...
Nem akarom hazavinni

Szemem tágra nyitva
mégis látom...

Suttogó szél arcom fújja,
bőröm Nap melegét issza.
be se csukom szemem
hallom ahogy léptem alatt roppan a hó...
fák tövében matat a rigó...
Erdő szólít...

Nem akarok birtokolni
Hiszen így is enyém...


-A kutyám sem az enyém
csak mit nekem ad önmagából.-


2008.01.15.

Dózist adtak elmúlásból.
Ezért ma aggódó figyelmet kaptam.
Nem panaszkodom.
Van aki egy napra sem részesül benne.

Ma sétálni mentem. Lucskos köd a város felett. S az erdőben.
Mégis milyen más...
A versem még csak lopakodik. Halkan...

Ködben

Csizmám alatt kásás hó
hirdeti jöttömet
De nincs kinek.
A fák halkan búgva ingatják fejüket.
Egy fuvallat bújkál, s megpihen.
Imbolyogva,
tétován...
Korhadt törzsek nyújtják égnek
vihartépte ágait.
Köd párája a rügyeken
könnyé nehezül,
halk zenével
surranva érnek földet.

Fordulok
s agyam
iránytűként követi az utat.
Csend..
és homály...
Mint életünk...
A belső hangra figyelünk.

Pergő szárnyak hangja adja tudtul,
nem vagyok egyedül.
A köd csak játék
mit szemem csalt elém
mögötte ott a lét...
Ezernyi apró csoda, mit
most csak képzeletem hajt elém
Mint álom, peregnek
képeim.
Nem félek.
A köd is barátom.

Fáj indulni vissza.
A szem, a fül újra megkapja mi jár.
A csodák ottmaradnak.
S mit kapok cserébe
A valóság

Szemeddel nézel,
pedig szíveddel kéne látnod.
Arcomba nézel,
pedig szívemet kéne látnod.

Lélektől lélekig
hosszú az út...
Találkozhatunk-e még...



folytatás>>>